wildcat.magyar

Az Osztályharc

Osztályharc: tőkés és munkás harca?

Ha megnézzük az osztályharc valamely epizódját, mondjuk egy sztrájkot, látjuk, hogy a túlságosan egyszerű elképzelések nem ragadják meg a valóságot: nem „a munkások” harcolnak „a tőkések” ellen. Vannak itt sztrájkolók, sztrájktörők, zsaruk, biztonságiak, esetleg még néhány szakszervezeti funkci meg tudósítók: nyilvánvalóan egyik sem „kapitalista”.
A látszat gyakran csal; a felszínes jelenségek egyike sem mondja el az igazi történetet. Hogy arra „rájöjjünk”, a dolgokat következetesen az elnyomottak álláspontjáról kell néznünk, hogy a rájuk kényszerített szerepeket és ezek meghaladásának lehetőségeit megértsük.

Tőke és munka

Minden egyes munkás számára úgy tűnik, mintha a rájuk kényszerített tevékenység (a munka) és a tőke két teljesen különböző dolog volna. A tőke látszólag az, ami a gyárban várja, hogy reggel hatkor befussanak a munkahelyre: épületek, futószalag, félkész motorok. Az egyes munkás illúziója jogos: nélküle is működik. Ám munkások nélkül mégsem megy. A kapitalista látszólagos hatalma a termelőeszközök (vagy pénz, vagy…) fölött nem más, mint „munkaerők” fölötti parancs. (Egy esztergapad, amin nem dolgoznak, nem tőke, hanem csak pár száz kiló rozsdásodó acél.)
A tőkeviszony emberek közti uralmi viszony, és a tőke nem más, mint munka. Élő és holt munka, mai és tegnapi munka. Értéktöbblet-termelő, kikényszerített munka. A „tőketulajdonos” parancsnokolta munka. Itt csak annyiban van szó az egyénekről („a kapitalistákról”), amennyiben ezek társadalmi szerepek hordozói. Mindazonáltal a kapitalista viszonyok alapja továbbra is a magántulajdon.

A munkások a tőke „tevékeny szubjektumai”

A munkához kell valaki, aki dolgozik. Ha a munkát és a tőkét egyenlővé tesszük, akkor a munkások a tőke szubjektumai. Mikor „a BASF” megmérgezi a Rajnát [vagy az Aurul a Tiszát, vagy osztrák cégek a Rábát − a ford.], akkor BASF-munkások nyitották ki a rossz szelepet. Természetesen nem „önszántukból”, hanem mert arra vannak kényszerítve, hogy eladják a munkaerejüket. Amennyiben munkások a munkások, annyiban termelik a tőkét, a munkások fölötti parancsot. Egy ilyen viszony önmagában még nem a kapitalizmus különleges jellemzője (a rabszolga munkája termeli a rabszolgaságot), és nem is ez a döntő. A tőke uralma nem csak sok egyes munkás fölötti uralmat jelent, hanem ezen egyes kezeket munkamegosztó, termelő együttműködésbe is hozza. Nem csak a gyárban, hanem társadalmilag és világméretekben szervezi a tőke a dolgozó emberek közti kapcsolatokat. Ezért nem a sok egyéni munkás – ki-ki magának – a tőke szubjektuma, hanem a tőke rendezi őket munkásosztállyá. Az egyes munkás eladja munkaerejét, bekerül a gyárba, és rájön, hogy fogaskerékké vált egy sok munkás-fogaskerékből álló gépezetben.
Ez a gépezet csak akkor működik, ha az egyes munkások értelmüket, képzeletüket és emberi képességeiket együttműködve használják – és nem csak mióta a tőke teoretikusai felfedezték a „csapatmunkát”. Amikor a munkások ennyire munkásként viselkednek, két dolog történik: először is termelik és újratermelik a tőkét, és ezzel a maguk sorsát, hogy továbbra se legyenek mások, mint munkások. Másodszor azonban kifejlesztik a tőke által összeállított együttműködésből saját együttélésüket, és ezáltal erejüket a tőke-parancsnoklattal szemben és annak ellenében.

A munkásosztály a tőke ellensége

Természetesen minden egyes munkás utálja a fennálló viszonyokat; bűzlik neki, hogy munkás, hogy el kell adnia munkaerejét. Az egyes munkással szemben a tőke elegendő fegyverrel rendelkezik, hogy sakkban tartsa: lásd a lottó-telitalálatról szőtt álmokat vagy a rendőrséggel és börtönnel való fenyegetést. Az egyes munkás nem kérdőjelezheti meg a tőke uralmát, legfeljebb remélheti, hogy kivonhatja magát alóla ideiglenesen és azzal a kockázattal, hogy bírósági eset lesz belőle. A tőke számára az a veszélyes, ha az osztály bizonyos részei vagy egésze kollektívan fejezik ki a munka iránti utálatukat: akkor meginog a kapitalista társadalom.

Osztályharc: a munkásosztály harca önmagával

Hogy az elnyomók miért nyomnak el másokat, arra könnyű válaszolni. Az egyedüli fontos kérdés az: miért tűrik el ezt az elnyomottak?
Szóval miért ilyen szilárd a tőke uralma? Hiszen a tőke nem egyéb, mint a munkások együttműködése…? A tőke rakja össze a munkásosztályt, méghozzá újra és újra. Ezért az (újra)összeállítás e folyamata a szétszakításé és megosztásé is. Ha a munkásosztály a kapitalista fejlődés egy bizonyos szakaszában erőt, harci kedvet és makacsságot – vagyis önnön politikai összetételét – fejlesztett ki, a tőke minden követ megmozgat, hogy ezt tönkretegye. Néha megölnek munkásokat, máskor új termelési technikákat fejlesztenek ki és vezetnek be, megint máskor prolik millióit hajtják át más régiókba vagy országokba, hogy az ottani megszokott viszonyokat szétrepesszék. Hol a gyárba (vagy irodába, vagy gyorsbüfébe, stb.) küldik a nőket dolgozni, hol meg vissza a tűzhely mellé.
A kapitalista uralom jelszava kettős: „egységben az erő” ÉS „oszd meg és uralkodj”. A gyárban a munkások együttműködésre vannak kényszerítve, ám egyszersmind a futószalagot kiszolgálókra, szakmunkásokra, csoportvezetőkre, irodai munkásokra, szállítókra, biztonságiakra szét is bontva. Össztársadalmi méretekben ez még kiegészül a hazaiak és külföldiek, szerződésesek és közvetítettek, nők és férfiak közti megosztással. Ezek közül vajmi kevés épül a „hamis tudatra”; okaik a különböző harci és életkörülményekben keresendők. A tőke mindig talál munkásokat, akiket a többi munkás ellen uszíthat.
Így az osztályharc természetesen a munkásosztály és a tőkésosztály közötti harc. De ha csak ez lenne, már régóta történelem lenne: az a néhány kapitalista igazán nem lehet probléma. Az osztályharc a munkásosztály harca önmagával: tartalmát tekintve a munkásosztályként létezés és az osztály közt, amely éppen nem akar az lenni. Gyakorlatilag mint az osztály különböző részei – akik a saját politikai összetétel felé tesznek lépéseket, illetve akik ettől fenyegetve érzik magukat – közti küzdelem (például a berlini építőmunkások, akik megtámadnak egy foglaltházat, vagy a német szakmunkások, irodai alkalmazottak és üzemi tanácsosok, akik 1973-ban a Ford kölni gyárában a sztrájkoló török és német szalagmunkásokat összeverték).
Az osztályharc folyamatában, a munkásosztály kisebb-nagyobb megosztottságának meghaladásában nincsenek szabályok és példaképek: újra és újra megújult körülmények között folyik tovább. A „hogyan?” kérdésére soha nincsen elméleti válasz. Erre a válaszra mindig csak maga a harc lel rá.
Ezért kell ötletelni, a kezdeményezést megragadni, vitatkozni, tapasztalatokat feldolgozni és cserélni, természetesen könyvekből is. Ami azonban a munkások számára a leges-legkevésbé hasznos, az a nagyokos kioktatás arról, hogy milyennek is kell lennie az „osztálytudatnak”. Hogy az ember munkás, és hogy ez milyen szar dolog, arra magától is rájön, amikor az éjszaka közepén csörög az ébresztőóra.

Wildcat 48 / 1989

Translation: Antipolitika