Wildcat 83, Spring 2009; tézis a globális válságról
tézis a globális válságról
1. Világtörténelmi helyzetben vagyunk
Strukturális, konjunkturális, pénzügyi és bankválság, ’ökológiai« és regionális válságok most összeérnek. Ez nem ciklus, mindegy, milyen névvel illetjük – hanem ’törés«. Az utóbbi két évtized stratégiai ’üzleti modelljei« (befektetési bankok, hedge fonds, derivatívák kereskedelme, a ’sáskák«*…) végüket járják. (Példa: az autóipar és az autó válsága.) Három hónapja összeomlóban van a világkereskedelem, itt a döntő pont, és ez sokkal veszélyesebb, mint az elmúlt két év ’bankválsága«. És dinamikájában már most túlszárnyalja a ’30-as évek gazdasági válságát. Akkoriban, a ’30-as évek első felében a világkereskedelem 66 százalékkal csökkent a protekcionista futótűzben – az aktuális tempóban ez a szám úgy 2009 őszén köszönne be –, bár a protekcionista versenyfutás még el sem kezdődött. Ha elkezdődik, nem csak a világkereskedelem, hanem a globális pénzügyi és valutarendszer omlik a nyakunkba.
[* ’Sáskáknak« nevezte Franz Müntefering német szocdempárti főnök a pénzpiac szereplőit, arra utalva, hogy azok ’kifosztják« a ’reálgazdaságot« – és ezzel erősítve a klasszikus kispolgári elképzelést a jótékony termelő és az ártó finánctőkéről. (a ford. megj.)]
2. (Túl)felhalmozási válság
1974 óta minden válságot a hitel további kiterjesztésével ’oldottak meg«. A különféle pénzügyi lufik adták az úgynevezett ’reálgazdaság« (válsággal terhes) alapját. Az Egyesült Államokban a pénzügyi szektor a bruttó nemzeti termék 40 százalékát hozza a konyhára. Az érme másik oldala az államok, a vállalatok és magánháztartások gigantikus eladósodása. 1980 óta a magánadósságok dupla olyan gyorsan növekedtek, mint a jövedelmek, Nagy-Britanniában ez az arány idővel 220 százalék lett! A hitelkiterjesztési politika központjában az adóslevelek csomagolása (’securitization«) és a ’Credit Default Swaps« foglaltak helyet: az új pénzügyi termékek kötegelése 2000-2007 között 78-ról 454 milliárd €uróra röppent föl; a derivátumok globális piacát 600-1000 billió dollárra becsülik, a CDS-t legalább 60 billióra – összehasonlításul: az egész világ bruttó társadalmi terméke olyan 45 billió körül mozog.
A túlfelhalmozási válság azt jelenti, hogy a szabályozás értelmében vett reformizmus nem lehetséges – ’a pénzügyi szektor szabályozása« egyet jelentene a kevéske megmaradt növekedés elfojtásával.
[* Credit Default Swap (CDS): Határidős biztosítási csereügylet. ’B’ piaci szereplő hitelt vesz fel ’A’-tól (bank vagy pénzintézet), aki ezt a tartozást, annak kockázatát egy bizonyos határidőn belül áthárítja ’C’-re. ’A’ rendszeres biztosítási díjat fizet ’C’-nek, aki ezért vállalja, hogy ha ’B’ bebukja a hitelt, akkor ő fizet egy biztosítási összeget (pl. a hitel névértékét) ’A’-nak. Vagyis ’C’ biztosítja ’B’ ilyen-olyan hitelét ’A’ számára. ’A’ arra spekulál ezzel, hogy ’B’ hitele bebukik, mielőtt ő még annak teljes összegét kifizette volna a rendszeres biztosítási díj formájában. ’C’ arra játszik, hogy ’B’ a határidőn belül még tudja fizetni a hitel(részleteke)t, így ő megkapja a biztosítási díjat, és a határidő lejárta után mindegy neki, mi lesz ’A’ és ’B’ között. (a szerk. magyarázata)]
3. ’A válság válsága« – a ’68-asok bosszúja
1973-2006-ig egyetlen hosszúra nyúlt válságot éltünk meg – az aktuális düledezés ennek a válságnak a válsága. A ’70-es évek elején indult válságot nem jókora ’tőke-elértéktelenedéssel« oldották meg [lásd GLOBÁLIS VÁLSÁG/Fokozatok] – az összeomlást sikerült megakadályozni, és ez gátat vetett a forradalomnak, ám egyúttal egy új fellendülésnek is. Az 1979-es ’Volcker-sokk«* hozta hírét a hosszas neoliberális hadjáratnak – ám azóta a válságok egyre gyorsabban jöttek: adósságválság, takarékpénztári válság, világválság a ’90-es évek elején, 1997-1998-ban a valutaválságok (Dél-Kelet-Ázsia, a rubel, Latin-Amerika), a dot.comválság, most 2006 óta a globális válság.
Történelmileg nézve az elnyomottak általában harcoltak, amikor nagy válságok (éhínségek…) törtek ki; az operaizmus (később Bonefeld és Holloway) azon elméletet dolgozta ki, hogy a múlt évszázad utolsó 30 évének gazdasági válsága a század elején és az első világháború végi forradalmakban megnyilvánult osztály-erő elnyomásának utólagos visszahatása. Az 1973 utáni válságot az osztályharcok határozták meg, ennélfogva új történelmi szituáció állt elő.
[* Volcker-sokk: Paul Volcker a FED elnöke volt 1979-87-ig. Az ő nevéhez fűződik az az 1979-es intézkedés melynek során drasztikusan megemelte az amerikai kamatlábakat. Ezzel az USA gazdaságát megszabadította az inflációtól és megerősítette a gyorsan romló dollárt, viszont óriási adósságválságot okozott az afrikai és latin-amerikai régióban. A már egyébként is tetemes adósságok ezzel a lépéssel elviselhetetlenné váltak. (Az adósság mértéke pl. Brazíliában vagy Nigériában nagyon rövid idő alatt megnégyszereződött.) Elérkezett az IMF és a Világbank korszaka. Számos intézkedést hoztak ebben a régióban: privatizáció, dereguláció, a kormányok költségcsökkentésének kikényszerítése stb. (a szerk. magyarázata)]
4. Chimerica döglődik
Az Egyesült Államok adósságokkal finanszírozott és fogyasztás-vezérelt gazdasága hatalmas tőkebeáramlásokra van utalva, mindenekelőtt Kínából, mely ország ugyanakkor a fogyasztási cikkek globális ipari központjává vált. 2003-2006 között az USA évi külkereskedelmi hiánya 800 milliárd dollárra emelkedett. E háromszög-viszonyban leginkább az amerikai bankok jártak jól: olcsón kaptak kölcsönt a világpiacon, és drágábban adták a fogyasztóknak (jelzálog, diák- és autóhitelek). Kína, Japán, Tajvan és Dél-Korea időközben négybillió dollárt tartanak valutatartalékokban. Ezek a befektetések a dollár zuhanásával gyakorlatilag megfeleződtek. Az Egyesült Államoknak azonban kínai nyomásra államosítania kellett a Fannie Mae-t és a Freddie Mac-et szeptemberben – Kína összesen 500 milliárd dollárt fektetett be ezekbe – a ’Nyugat« történelmi veresége! Az e törékeny helyzet fenntartásához szükséges tőkebeáramlások (a ’forgó hitelek« elve) az amerikai dollár ’világpénz«-szerepétől függenek. Ez pedig a US Army katonai uralmától függ, de a kínai exporttól is – amely februárban 25 százalékot esett vissza.
Vajon ez a hegemón vége – mialatt katonai túlsúlya továbbra is fönnmarad?
5. Protekcionizmus – Osztályharc.
A hegemoniális hatalom vége a multilaterális szándékokat is bukásra ítéli – a multilateralizmusnak ugyanis egy hegemón hatalom a feltétele. A válság fölerősíti a protekcionizmust. Sok ország hozott protekcionista intézkedéseket a kínai importok ellen. Azonban a kipukkadt ’Bretton Woods II«-t nem lehet sima politikai intézkedésekkel (’kereskedelempolitikával«) helyettesíteni – erősen összefonódott az osztályviszonyokkal, és mindenki az osztályharctól fél Kínában.
6. Aktualitás: bankösszeomlás?
A kelet-európai fizetéskiesések azzal fenyegetnek, hogy magukkal rántják a mélybe az európai, főleg az osztrák bankrendszert.
Egyre újabb hitelkiesések kerülnek napvilágra. A Nemzetközi Valutaalap 23,2 billió dollárra teszi a leírni való összeget – amint a ’strukturált pénzügyi termékek« nagy áttétei hátramenetbe kapcsolnak, vagyis amint ’deleveraging« következik be, nem csak a fiktív tőke billiós ’értékei« semmisülnek meg, hanem ’valós dolgok« is.
[* Deleveraging: saját tőke felvétele az idegen tőke helyettesítése céljából. − a szerk. jegyzete]
7. It’s the system, stupid!
Az uralmon lévők válságintézkedései eddig nem újabb föllendülésre, hanem a politikai túlélésre irányulnak. A [munkás]osztályra mért neoliberális támadások folytatódtak, részben még élesebben. Eddig főleg az volt a tét, hogy megakadályozzák a pánikot. Még frakciók sem alakultak. A kulisszák mögött mindenütt titkos és árnyékkormányok jöttek létre. A különféle mentőtervekkel gigantikus összegeket mozgósítottak, amelyeket végül is mind a munkásosztálynak kell majd megfizetni (Amerikában ezt az összeget legalább egybillió dollárra becsülik, ez kb. 4000 dollár fejenként). Gondjuk a következő: tudják, hogy deflációs veszély van, de azt nem, ’mennyit érnek valójában« a részvények, kötvények, stb. – tehát már technikailag lehetetlen kiszámolni, mennyit is kellene a piacba pumpálni. Innen a nagy bizonytalanság: defláció vagy hiperinfláció?
8. Nincs reform-forradalom dialektika.*
Nincsenek olyan ’reformok« kilátásban, amelyek levegőhöz juttatnák a munkásosztályt – ehelyett csak még jobban megerősítik a ’shock and awe«** bérmunkás-ellenes politikáját (állandó elbizonytalanítás). A több szabályozás nem jelent egyúttal több állami gondoskodást! Az erősebb szabályozás ugyanakkor szükséges, ugyanis a jegybankok és államok nem folytathatják eddigi stratégiájukat: lehetetlen egyrészről a takarékbetétekre garanciát adni és másrészről hagyni, hogy a bankok továbbra is nagy kockázatokat vállaljanak (Ackermann éppenséggel megint a saját tőke 25%-os nyereségéről beszélt!).
[* Utalás Karl-Heinz Roth válságcikkére (http://wildcat-www.de/aktuell/a068_khroth_krise.htm), amelyben a szerző reformok kikényszerítése érdekében javasolt ’radikális« nyomásgyakorló eszközöket, pesszimizmusból elvetve a társadalmi forradalom lehetőségét. (a ford.)]
[** Shock and awe: hadászati és politikai fogalom; az ellenfél meglepése és elbizonytalanítása, mely után nem vagy csak gyengén tud védekezni. (Forrás: http://en.wikipedia.org/wiki/Shock_and_awe)]
9. Már a válság első szakaszaiban is folyik az évtizedek óta legnagyobb, a munkásosztály életföltételeire mért támadás (tömeges elbocsátások, hajléktalanság terjedése, stb.).
Az autóipar, a bankok és biztosítások már a legutóbbi években is erősen leépítették a személyzetüket. Mindeddig azonban végkielégítések kíséretében hajtották végre mindezt. Most a korábbi válságokhoz viszonyítva sokkal gyorsabban szökik a magasba a munkanélküliség. Németországban már mintegy 200 000 kölcsönzött munkaerőt elbocsátottak. Ennek ellenére a munkanélküliek összetétele viharos gyorsasággal változik. Februárban a Märklin-nél és a Karmann-nál először kerülnek végkielégítés nélküli elbocsátások napirendre…*
A 2008. nyári elemzésünk helyes volt, és időközben közismert: Németország exportja 2008. és 2009. januárja között 20%-kal esett vissza; ez évre nyolc százalékos visszaeséssel számolnak, vagyis a világháború óta a legnagyobbal – persze csak akkor, ha a kivitel stabilizálódik a második negyedévben; szóval nyugodtan felejtsük el!
[* A Märklin egy játékgyártó cég, főleg elektromos kisvasútja (H0/TT) örvend nagy hírnévnek. A Karmann autóalkatrész-beszállító világcég. (a ford. jegyzete)]
10. A válságpolitika szakaszai.
− 2007-től 2008. szeptemberéig: szendergés;
− legkésőbb a Lehman Brothers szeptember közepi bedőlésétől világos volt, hogy deflációs folyamatban vagyunk; azóta történelmileg soha nem látott összegeket nyomtak a bankrendszerbe és eltitkolták a munkásosztály előtt, hogy neki kell kifizetnie azokat;
− pillanatnyilag a harmadik fázisban vagyunk: mellébeszélés, intézkedések előkészítése, egyidejűleg a ’roncsprémiummal«* és hasonló csecsebecsékkel való szociálpolitikai figyelemelterelés. Drasztikus munkahely-leépítés, ’minden bérpolitikai jegyzéket meg kell húzni«, ’a gyorsaságtól függ minden« (a Südwest-Metall főnöke).
− A negyedik szakaszban a meglóduló hiperinflációt a lehető legdurvábban fogják lefékezni (lehet, hogy valutareformok jönnek − mindenekelőtt azonban súlyos frontális támadás: Paul Volcker Obama gazdasági tanácsadója!) − majd a válságfolyamatok össztársadalmi általánossá válása és globális radikalizálódása.
[* Roncsprémium (Abwrackprämie): a német kormány intézkedése 2009-ben az autóipar megmentésére (Németországban ez húzóágazatnak számít), melynek során új személyautó vásárlásakor a még használható állapotban lévő régi személyautókat beszámították a vételárba 2500 €urós árfolyamon (egy új autó minimum 7-8000 €uróba kerül). Az intézkedés nyomán a Ford egészen jól tűrte a piac leívelését, míg a többiek annak ellenére megszenvedték azt. A kedvezmény nem érintette a tehergépjárműveket, motorkerékpárokat, stb., és 2009 végétől (az országos parlamenti választásoktól ) nem érvényes… (ford. jegyzete)]
11. A képviselet válsága – a politika válsága
Máris egy ’rezsimváltás« kellős közepén vagyunk – a jelzálogkölcsönök, a hedge fond, stb., az utóbbi évek üzleti modelljei befuccsoltak – itt a ’Wall Street vége«. Ha az uralkodó osztály lényegében nem is változtat a politikáján, válságát az a kis módosítás máris csapássá súlyosbítja: az SPD [Sozialdemokratische Partei Deutschlands] tönkrement, a CDU [Christlich-Demokratische Union] még jobban szenved. A szakszervezetek és ’néppártok« tagveszteségei nem a ’politikába belefáradást« jelentik. Ma jóval több kezdeményezés, szociális ’engagement« és kapitalizmuskritika létezik… a németek kétharmada feleli közvéleménykutatásokra, hogy a szociális piacgazdaság nem jó társadalmi rendszer. Ám még sokan reménykednek reformokban. Az a döntő, hogy mi lesz abból, ha ezek a remények a válság lendületében összetörnek. A görögök kétharmada mondta 2008. decemberében, hogy ez egy társadalmi forradalom…
12. A radikális baloldal válsága
A (radikális) baloldal nem fénykorát éli, hanem a ’szokásos üzletmenet« szerint tevékenykedik. Koalíciós politika, mozgósítások jelképes csúcstalálkozók megrohamozására, reménykedés a szakszervezetekben és egyéb intézményekben. A szakszervezetek ezenközben előre engedményeket tesznek vagy elterelő harcokat vívnak. A ’szervezett munkanélküliek« az osztályszakadás kifejeződése, nem az az ellen folyó harc része.
Bele kell szólnunk a társadalmi folyamatokba, nem emelkedett képviseleti politikát folytatni!
13. A ’great depression« párhuzam: egy történelmi konstelláció vége
A ’30-as évek világgazdasági válsága alatt ’mindenki« egyetértett abban, hogyan lehetne kijönni a válságból: a kapitalisták, sztálinisták, nácik és az amerikai demokraták a tartós fogyasztási cikkek szériás tömegtermelésére játszottak, amelyet egy nemzeti jóléti államnak kellett összefognia – és mindegyik kísérletezett munkatáborokkal. Ma sem egy új termelési mód, sem a termelő, állami befogás újabb formája nincs kilátásban. Az aktuális válság inkább az 1873-78 közti ötéves ’nagy depresszióhoz« hasonlítható, amely 1896-ig tartó húszéves stagnálásba torkollt. Ahhoz, hogy a kapitalizmus kijöjjön a válságból, radikálisan meg kellett változnia: tömeges fogyasztásra szánt tartós fogyasztási cikkek ipari előállítása (varrógép, porszívó, autó, hűtőszekrény…). A futószalag volt a lényeges újítás (parasztmunkások / a történelmi munkásszervezetek vége). Másik oldalról a ’harmadik világ« születése, a kőolaj mint fő energiaforrás. Ma: a futószalag vége, a ’harmadik világ« vége, a kőolajkorszak vége – és ezzel az ipari szakszervezetek mint az osztály szerveződési formájának vége is.
14. Nincs többé ’kívül«.
A kapitalizmus történetében először a kínai munkásosztályt a világ proletariátusának többi részével egy időben érik a válság hatásai. És a polgári sajtóban ’food riots«-nak (élelmiszer-lázadásoknak) nevezett felkelések után szeptemberben Kínában az ipari munkások kezdték meg harcukat a válság rájuk gyakorolt hatásai ellen. Azt föltételezik, hogy időközben 30 millió vándormunkást bocsátottak el. Novemberben és decemberben aztán mozgolódások voltak Olasz-, Orosz- és Görögországban. Januárban Kelet-Európába tevődött át a központ: Lettországban, Litvániában, Bulgáriában, Romániában, Magyarországon* – de Angliában, Franciaországban, Izlandon, Dél-Koreában, Guadaloupe, Réunion, Madagaszkár, Mexikó és Írország területén úgyszintén utcára vonultak emberek a válság(politika) ellen – sok esetben sztrájkokkal egybekötve. Az a kérdés, hogy ezekben a mozgalmakban létrejön-e egy együtt küzdő munkásosztály. Izland és Argentína (2003) példája azt mutatja, hogy ez nem automatikusan történik! Itt a mozgalom ugyan leköszönésre kényszerítette a kormányt, február végén azonban megtorpant – 20 százalékos infláció és egyre komolyodó társadalmi problémák mellett!
[* 2008 novemberében a közszolgálati és ’rendvédelmi dolgozók« szakszervezete 15-20’000 embert hívott az utcára, egyidejűleg sztrájkkal fenyegetőzve. Decemberben aztán január közepétől ’általános közszolgálati sztrájkot« akartak meghirdetni, amit pár nappal később megegyezés nyomán visszavontak; a vasutasok még decemberben elkezdték a maguk sztrájkját a privatizációs bevételekből való részesedésért, a reptéri dolgozók a felmondott kollektív szerződés visszaállításáért. Mindez nem változtat azon, hogy a tiltakozások jobboldali politikai felhanggal zajlanak, vagyis nem a rendszerrel elégedetlenek az emberek, hanem azzal, hogy a kizsákmányolás nem úgy működik, ahogyan azt megígérték nekik, s ezért egy hatékonyabb formát követelnek. (a ford. megj.)]
15. Csináld magad!
Illúzió, hogy a kapitalizmus magától összedől, és aztán majd minden jó lesz. Ám ma lehetséges kell legyen valami radikálisan új. A ’gazdasági válságból« politikai válság lesz, így vagy úgy. A legutóbbi összerogyást még átháríthatták az internet-robbanással szembeni túlzott elvárásokra és a szeptember 11.-i támadásokra, most viszont mindenki látja, hogy a pénzügyi rendszer maga dől össze. Most minden bizonnyal valóban új dolgok lehetségesek! Ha azonban arra emlékezünk, hogy 20 éve milyen gyorsan elzárták a cselekvési lehetőségeket és félretolták az ellenzékieket, talán az is kiviláglik, hogy nem sokat pihenhetünk a babérjainkon.